A kelet angliai Kent grófság meseszép tájain barangolva nem nehéz valamilyen repüléssel kapcsolatos tárgyi emlékbe vagy eseménybe botlani, legyen az egy légi-bemutató, vagy elhagyott támaszpont, esetleg egy repüléstörténeti múzeum, illetve ezúttal történetesen egy emlékrepülés. A „ködös Albionban” 2008 nyarán portyázó kicsiny spotter csapatunk ráadásul nem akárhol, hanem a Hawkinge-ban található Battle of Britain Museum parkolójában lehetett tanúja egy veterán Spitfire vadászgép bemutatójának.

Nagy-Britanniában igen gyakran kerül sor a különböző évfordulók, megemlékezések kapcsán emlékrepülésekre, melyek során a számos, még üzemképes veterán repülőeszköz egy része a levegőben is megcsodálható. A derék britek ugyanis köztudottan rendkívül hagyománytisztelők, történelmük jeles eseményeit nem feledik megünnepelni és az ezekhez kapcsolódó tárgyi, műszaki emlékeket is igen nagy lelkesedéssel őrzik, ápolják. Lépten-nyomon találkozhatunk a szolgálatból már kivont, de példásan megőrzött és karbantartott, kiállított repülőgépekkel, a különféle repülőnapokon és emlékrepüléseken pedig a légtérben is feltűnnek a Spitfire, Hurrican és Lancaster gépek, hogy a többi ritkaságot ne is említsük…

A kissé borult idő nem könnyítette meg a fotózást, továbbá a gép a sűrűn lakott terület felett  viszonylag nagy magasságban hajtotta a végre a bemutatót, ennek ellenére sikerült néhány értékelhető felvételt készíteni

A fairfordi RIAT tavaly az óriási esőzések miatt elmaradt, így a duxfordi Flying Legends oldtimer repülőnap, a lakenheathi spotterkedés és a farnboroughi repülési szakkiállítás megtekintése mellett maradt idő a kenti nézelődésre is. A doveri, felülről légcsavart formázó emlékhely, valamint a manstoni Spitfire and Hurricane Memorial Museum megtekintésén kívül aznapra a hawkingei múzeumot is beterveztük, azt azonban nem tudtuk, hogy egy különös véletlen folytán éppen aznap egy emlékrepülést is megcsodálhatunk. Sajnos ebben a múzeumban tilos a fényképezés, a fotófelszerelést a bejáratnál le kell adni, a zord biztonsági emberek pedig még a kamerával felszerelt mobiltelefonokat is elkobozzák a partizánkodó látogatóktól, így nem maradt más lehetőség, minthogy a parkolóból örökítsük meg a meseszép, elliptikus szárnyú harci gép szárnyalását.

A TA805-ös lajstromot viselő Mk IXe típusú Spitfire a Spirit of Kent nevet kapta

Bevallom, hogy a kellően el nem ítélhető módon, de nekem mindig is ez az elegáns brit harci gép volt a II. Világháborús vadászok közül a kedvencem és nem a legendás, idehaza ikonként tisztelt Messer… Reginald Mitchell eme rendkívül esztétikus műszaki alkotása mind a szépségével, mind a teljesítményével és nem utolsó sorban az érdekesebbnél érdekesebb típusváltozatok nagy számával is lenyűgöz. Így különösen nagy örömet okozott számomra, hogy éppen annak a Kent grófságnak az egén láttam repülni ezt a masinát, ahol az Angliai Légi Csata során nap mint nap számtalan légi harcban vett részt a típus.

A Spirit of Kent nevű veterán Spitfire hivatalos honklapján számos további információ olvasható a repülőgépről, továbbá rendszeresen közzéteszik a következő emlékrepülések időpontját is.  http://www.kentspitfire.co.uk/

A múltkori bejegyzésben ecsetelt MTO teleobjektív ügyében komoly előrelépésre került sor (az egyik contrail spotter kolléga segítségével beszerzésre került egy 2007-es gyártmányú példány és hamarosan meg is érkezik hozzám) azért fotózgattam még áthaladó gépeket a Sigma 100-300 + 1,4x konverter párossal is. Az eredmény olyan amilyen, de az élmény jó volt, és legalább lesz összehasonlítási alap ha végre már a kezemben lesz az 1000 mm-es nagyvas. Igaz, addig még egy M42 menet adaptert (lehetőleg chipeset) is kell szereznem a Sony A700-asom bajonettjéhez, ugyanis az MTO csak így lesz csatlakoztatható.

A felvételek egy része a nyári pihenés idején készült Balatonmáriafürdőn, a többi pedig Kecskeméten. Két képpel vagyok többé-kevésbé megelégedve, a többit inkább csak érdekességnek tettem fel. Az erős fény miatt általában 2/3 alexpo korrekciót alkalmaztam, az eddigiektől eltérően pedig főleg 8-as blendét használtam.

A Formula 1-es versenyekre még a legelvetemültebb, állandóan az eget bámuló, repülőgépeket fotózó spotterek sem azért látogatnak ki, hogy légijárműveket kapjanak lencsevégre. A kiszámíthatatlan sors azonban idén úgy hozta, hogy sajnos egy mentőhelikopternek is akcióba kellett lépnie, így a pályán száguldozó négykerekű csodák mellett néhány, sárga színű forgószárnyast ábrázoló felvétel is rögzült a memóriakártyámon.

Az egyébként napfényes időjárásban lebonyolított idei Formula 1-es Magyar Nagydíjat sajnos beárnyékolta a Ferrari brazil pilótájának, Felipe Massának a balesete. A Hungaroringre kilátogató spotter blogger a helyszínen készített fotókat az általa igen kedvelt, kiváló pilóta mentését végző helikopterről.
Sokat gondolkoztam azon, hogy etikus-e közzé tennem ezeket a képeket, hiszen egy olyan jelenetsor utolsó pillanatait mutatják, mely aggodalommal töltött el sok millió embert szerte a világban. Undorodom a bulvár média pofátlan, senkit és semmit nem tisztelő szenzációhajhász viselkedésétől, így semmiképpen nem kívántam a blogom népszerűségét a kedvenc F1-es pilótám életéért a forgószárnyas fedélzetén küzdő orvosok képeivel növelni. Ezért elhatároztam, hogy csak napokkal az esemény után és kizárólag abban az esetben publikálom a helikoptert ábrázoló felvételeket, ha Felipe állapota megnyugtatóan javul. A mai napon már úgy tűnik, hogy kijelenthetjük, a súlyos balesetet szenvedő pilóta nincs életveszélyben, a teljes felépülés reményében várhatja a következő napokat, heteket. 

A baleset előtt még minden nyugodt volt és csendes. A Medical Center előtt kialakított helikopter állóhelyeken parkoltak a mentésért felelős sárga forgószárnyasok, köztük egy EC135-ös is. A háttérben Kimi Raikkonen Ferrarija húz el a célegyenesre ráfordító kanyar irányába

A villámgyors intézkedésnek köszönhetően a készenlétben álló helikopterek egyike azonnal a levegőbe emelkedhetett, amint stabilizálták Felipe Massa állapotát

A hivatalos közlés szerint a helikopter mindössze hét perc alatt az Állami Egészségügyi Központba repítette a sérült pilótát. Ez egy mentóautóval legalább 30 perc lett volna...

Nagyon jó dolog, ha van az embernek egy technológiai szinten is jártas, kutatási vénával megáldott barátja. Kolbola révén én rendelkezem egy ilyennel, így került néhány hónappal ezelőtt a látókörömbe az addig nem ismert, misztikus, MTO-nak nevezett szovjet/orosz tükör-objektív. Mivel egy spotter számára nincs olyan, hogy elegendő fókusztávolság, ezért a határ szó szerint a csillagos ég, minden téren. A jó telékhez ugyanis mindössze három dologra van szükség: pénzre, pénzre és pénzre. A most ismertetésre kerülő projekt lényege az optimumra való törekvés, mind a használhatóság, mind az ár tekintetében. Na de lássuk végre, mi ez a misztikus MTO őrület!

Mint azt már valamelyik post-ban említettem, a tele korszak nálam egy ismeretlen, azt hiszen Tair márkájú 300-as, kölcsönbe kapott nagyvassal kezdődött, majd jött a saját tulajdonú, NDK-s gyártmányú 300/5.6, M42-es bajonettes objektívem. Manuál fókusz, fix gyújtótávolság és fényerő, viszonylag alacsony tömeg és kedvező ár jellemezte ezt az optikát. Tanulni jó volt, azonban a figyelmem nagyon hamar a sokkal gyorsabb, autófókuszos, rugalmasabban használható zoom lencsék irányába fordult. A Zenit vázam lecserélésével egyidőben, úgy 2001 táján váltottam a Tamron 70-300-as, LD-lencsés, immár autófókuszos, Minolta bajonettes zoomra, amit nagy megelégedéssel használtam évekig. Főleg 200 mm környékén nyújtott kiváló rajzolatot, persze kellően lerekeszelve.

Az újabb váltás ideje 2005-ben volt, amikor is egy Sigma 135-400-asra tértem át, majd egy igazán nagy minőségi- és költségugrással (…) 2008-ban a Sigma félprofi, 100-300/4-es EX-es (bővebben >>>) lencséjével fejlesztettem az arzenált. Na, ez már tényleg az a lencse, amire vágytam. Fix fényerő, masszív felépítés, kiváló rajzolat és gyors AF motor. A különböző teszteken vígan verte képminőségben a zoomok nagy részét, de még bizonyos fixeket is, a telezoomok között elismerten ez az egyik legjobb optika. Nem mellékes az sem, hogy a szintén Sigma EX 1,4x konverterrel is kiválóan működik, az AF is megmarad, sőt a rajzolat sem romlik látványosan. Rendkívül elégedett vagyok vele, hátrányaként csupán a nagy tömeget és méretet említeném, igai nyakfájdító, kézletörő optika, na meg tegyük hozzá, nem egy olcsón megszerezhető darab... Repülőnapokra ideális, de még a Forma 1-ben is megállja a helyét. (Érdemes megnézni az MTF görbéjét >>> )

De ha tényleg ennyire jó ez az optika, akkor minek venni és cipelni egy másikat is? Egyszerűen azért, mert az új őrülethez, az áthaladó gépek fényképezéséhez sokkal nagyobb gyújtótávolságra van szükségem. Elérhető árban csak a tükrös telék jöhetnek szóba, a 400 feletti lencsés holmik megfizethetetlenek számomra. Milliókat nem tudok és nem is akarok kiadni a fix 600-as telékért, kisebbnek meg jó az, ami van. A Sony/Minolta 500/8 (nem mellesleg egyedülálló módon autófókuszos), a Sigma 600/8, vagy a bűvös MTO 11-CA a maga 1000/10-s paramétereivel jó megoldás lehet, ráadásul árban is elfogadható szinten mozognak. Ez utóbbi teléről sokáig nem is tudtam, hogy létezik, azóta viszont utána olvastam. Rendkívül masszív építésű, jó optikai teljesítményű szerkezet, állítólag hadiüzemben fejlesztették és gyártották. Nem könnyű vele a fókuszálás, de a 10-11.000 méteren haladó gépek fotózása esetén szerintem nem lesz gond vele. Jó nagy böszme jószág (igazi oroszos), tehát állványról lesz vele célszerű dolgozni, azonban egy hátizsákban elfér, így lényegesen mobilabb, mint a hatalmas tükrös távcsövek forgó zsámolyon (az már a légvédelmi komplexum kategória…).

Ipari technológia faládában

A beszerzés viszont nem tűnik könnyűnek, itthon szinte reménytelen, sem használtan sem újonnan nem jellemző, hogy árusítaná valaki, ugyanakkor a külföldi aukciós portálokon időnként feltűnik egy-egy darab, viszonylag normális áron, tartozékaival együtt, nem ritkán faládába (!) csomagolva. Remélem sikerül még az idén beújítani egy ilyet, ha meglesz, akkor mindenképpen beszámolok a tapasztalatokról.
 

Amerikai túra II.-rész

Sivatag, napfény, kaszinók és szállodák, egy kis képzavarral élve felhőkarcoló épületek, illetve felhőtlen égen szárnyaló repülőgépek. Ez mind jellemző Las Vegasra, de mi most koncentráljunk a számunkra fontosra, azaz a spotterkedésre. Szerencsés a helyzete annak az elvetemült pixelgyártónak, aki teleobjektívjét az égre szegezve kóricál Vegasban, ugyanis a világ hatodik legforgalmasabb légikikötőjének számító McCarran repülőtér gyakorlatilag a város szívében helyezkedik el, karnyújtásnyira a főutcától, a felhőkarcolókkal zsúfolt Strip-től.

A katonai gépek iránt érdeklődők számára ugyancsak extrákkal szolgál a neonváros, ugyanis a határában van a Nellis AFB, az ott települő agresszor századokkal és a legendás Thunderbirds-el. Kell ennél több?

Nem sok olyan helyet ismerek, ahol ennyire sokféle módon lehet spotterkedni, mint Las Vegasban. Ha az ember csak a Strip-en található szállodájának a főbejárata elé kisétál, már akkor is percenként lencsevégre kaphat valami különlegességet. Ha pedig felmegy a város egyik jelképének számító Stratosphere Tower 109-ik emeletére, akkor egyedi perspektívából örökítheti meg a fel- és leszálló gépeket. A Nellis AFB szintén ideális helyszín a kattintgatásra, hiszen a Magyar Légierő teljes gépállományának többszöröse települ a bázison, sőt itt rendezik meg a híres Red Flag hadgyakorlatot is, melyre további több tucatnyi katonai gép érkezik a világ minden tájáról.

Mivel a folyamatosan épülő-szépülő Las Vegas szó szerint körülöleli az 1942-ben alapított, napjainkban már napi szinten átlagosan 130.000 utast kiszolgáló McCarran nemzetközi repülőteret, így nem kell sokat autóznunk vagy buszoznunk, ha teleobjektívünkkel meg szeretnénk örökíteni az érkező vagy éppen távozó gépeket. Percenként, sőt csúcsidőben még ennél is kisebb időközökkel startolnak, vagy szállnak le az utasszállító gépek, melyek a város minden pontjáról jól láthatóak.

A szállodákkal zsúfolt Strip és közvetlen köelében a McCarran repülőtér a Las Vegas felett Los Angeles irányába elrepülő Swiss A340-es fedélzetéről. A felvételt egy 50 mm-es objektívvel készítettem

A magas-légtérben áthaladó gépek fotózása iránt érdeklődő un. contrailspotterek is megtalálhatják a számításukat, hiszen a Los Angelesből induló és az oda tartó gépek közül is sok repül el Las Vegas felett. Az Európából érkező járatok is általában ezt az irányt használják.

A fenti kép ellenpárja, Las Vegas felett áthaladó utasszállító

Az európai kultúrkörben szocializálódott spotter számára igazi kuriózumnak számítanak az amerikai légitársaságok gépei, mint például a vegasi forgalom harmincöt százalékával büszkélkedő Southwest Airlines utasszállítói. A színpompás festésű gépeket a nap szinte minden szakában megörökíthetjük akár a városközpont szállodái előtt állva is.

A Southwest Airlines leszálláshoz készülődő B737-eséről exponált felvétel a belváros legjobb szállodáit összekötő nyeregvasút, a kissé futurisztikus Monorail végállomásának peronján született

Sajátos perspektívát biztosít a már említett Stratosphere Tower, ugyanis a 109-ik emeleten kialakított nyitott kerengőről gyakorlatilag felülnézetből fotózhatjuk a gépeket. Jó példa erre az alábbi felvételen látható, a Continental Airlines flottájába tartozó Boeing 737-esről készült felvétel. A leszállás előtti utolsó pillanatokban megörökített gép háttérben a McCarran nemzetközi repülőtér látható.

A fotó 300 milliméter gyújtótávolságú teleobjektívvel készült. A nagy távolság és a sivatag közelsége miatt a levegőben lévő finom por miatt természetesen nehéz fotótechnikailag tökéletes felvételeket alkotni, a különleges perspektíva azonban kárpótolhat cserébe

Egyik kedvenc amerikai légitársaságom, a látványos festésű gépekkel repülő Alaska Airlines. A belföldi járatokat üzemeltető cég B737-esei a zord északi államból szállítják a kikapcsolódásra vágyókat a déli Nevada sivatagi pénznyelőjébe, Las Vegasba

A belvárosból - attól függően, hogy melyik pályát és irányt használják a szeszélyesen változó szélnek megfelelően - ugyanazon helyről készíthetünk le- és felszálló gépekről is fotókat.

Egy európai-amerikai. A Northwest Airlines Airbus gyártmányú utasszállítói is gyakran megfordulnak Las Vegas légterében

A városnéző helikopteres repülések és a közeli Grand Canyonba szervezett repülős túrák általában a Las Vegas északi részén található kisebb polgári repülőtérről indulnak. Összesen tehát három különböző repülőtér forgalmát figyelhetjük meg a környéken.

A Nellis AFB kerítése mellett töltött napról és az éppen akkor zajló Red Flag hadgyakorlat eseményeiről az amerikai útról szóló harmadik post-ban emlékezem majd meg.
 

Vajon ki gondolná, hogy egy Tisza-menti, mindössze 1200 fős, repülőtérrel nem rendelkező kis faluban is lehet hódolni a spotterkedés szenvedélyének? Márpedig itt lehet csak igazán, méghozzá szinte egész nap, ugyanis igen sűrű repülőgép forgalom zajlik a magas légterekben. Természetesen az áthaladó gépek megfigyeléséhez és megörökítéséhez (contrail spotterkedés) legalább 400 milliméteres, vagy annál nagyobb gyújtótávolságú teleobjektív, sőt leginkább egy tükrös távcső javallott, ugyanakkor nem árt egy komolyabb, nagyobb felbontású cropos DSLR váz sem…

Magyarország felett számos kijelölt sávban (légifolyosó) zajlik az áthaladó (induló és célállomásuk nem hazánkban van) gépek forgalma, ezek közül az egyik (Stein-Tegri) szerencsére éppen Mártély felett húzódik. Mivel feleségem családja révén viszonylag sok időt töltök ebben a kis hangulatos, a Tisza egyik holtága mellett fekvő faluban, ezért hétvégenként kényelmesen, a kertben ücsörögve hódolhatok a hobbimnak. 

A forgalom meglehetősen sűrű, ráadásul igazi nagyvasak is lencsevégre akadnak időnként. Általában a kisebb, egyfolyosós B737-esek és A320-asok viszik a prímet, de gyakran látni a nagyobb, szélestörzsű, kéthajtóműves B777 és A330-as „vasakat” is, de nincs hiány az igazán fotogén B747 és A340-es család tagjaiból sem. Sajnos a leginkább áhított A380-asokat, melyek az Emirates és a Singapore Airlines színeiben is megfordulnak hazánk légterében még nem sikerült eddig elkapni Mártélyon, viszont a szlovákiai Pöstyénben már ez az óriás is bekerült egyszer a teleobjektívem látómezejébe.

Az Emirates talán a leginkább contrail spotter barát légitársaság, hiszen a dúsgazdag arab cég gyönyörű festésű gépeinek azonosítása igen egyszerű, mivel a törzs alján nagyméretű, a hovatartozást egyértelműen jelölő feliratot helyeztek el

A 300-as tele és a váz közé minden alkalommal felkerül a Sigma EX 1,4x konverter, mivel az így kapott 420 milliméteres fókusztávolság, kiegészülve a vázba épített CMOS 1,5-ös szorzójával (36x24-es leica kockához számítva) már használható az áthaladózásra. A fénymérésnél a középre súlyozott illetve a spot-mód is megfelelő, és mivel a téma távolságából, valamint méretéből adódóan kizárólag a képkocka közepén kell élesnek lennie a felvételnek, ezért jó a pontszerű autófókusz választás és a 4-es (valójában 5,6 a konverter miatt) blende is. Ez utóbbinak a mélységélesség szempontjából van jelentősége (jelen esetben nem számít), valamint abban is, hogy a képszélek fele a lágyulás nem játszik, hiszen az 1024-es vagy a 800-as cropnál a felesleges szeletek úgyis lehullnak. Elvileg jó lehetne nagyobb blende érték is, azonban akkor növekedik a záridő is, ami berázásos életlenséghez vezet. Én a 250 és 320 közötti ISO értékeket preferálom, így utólag PS-ben a szükséges kontraszt és fényerő beállításokat meg lehet tenni különösebb zajosodás nélkül. Expo korrekcióra nem mindig van szükség, de ha nagyon erős a fény, akkor némi alálövés (1/3-onként állítva max 1-ig) előnyös lehet. A fehéregyensúlyt jelenleg automatán használom (Auto WB érték) de ezen a kísérletező kedvűek nyugodtan hangolhatnak, a későbbiekben én is tervezem ennek a változtatgatását manuálisan. Nem állítom, hogy a fenti módszer a legjobb, én mindenesetre ezeket a beállításokat használom, az eredménnyel pedig többé-kevésbé elégedett vagyok. 
Természetesen egy nagy, Newton távcső Dobson zsámolyon jobb eredményt adna, azonban ez a megoldás a méret és tömeg miatt inkább statikus, nekem pedig fontosabb a mobilitás. Az enyémhez hasonló középkategóriás, alapvetően nem erre a célra készült lencsés telékből jelentős képminőség romlás nélkül sokkal több nem hozható ki (a kétszerezők már nagyon lágyítanak), a nagyobb gyújtótávolságú fix objektívek pedig iszonyatosan drágák, így marad a tükrös megoldás. Ezekből is van bőven választék 300 mm-től egészen az 1000-ig, olcsó orosztól a drága japán gyártmányig, de ez a téma már egy másik bejegyzésben lesz majd bővebben kifejtve.

Árulkodó kondenzcsíkot húz a Lufthansa B747-400-as óriásgépe

A galériába néhány, Mártély felett elkapott gép fotóját töltöttem fel, mint látható akadtak igazi kuriózumok is. Nekem legalábbis egy Iran Air A310-es, vagy a Kuwait Airways A340-ese annak számít. Az adott képek esetében a légitársaság és a típus pontos meghatározásában nagy segítségemre volt PaZo, hazánk talán leginkább ismert és elismert profi contrail spottere.

Mártélyi contrail spotter galéria

Ha valaki részletesebben is érdeklődik a contrail spotting iránt, javasolom, hogy látogassa meg az alábbi, direkt a téma szerelmesei számára készített weboldalt: www.contrailspotting.com
 

Amerikai túra I.-rész

Az emberek általában nem szeretnek túl sokat várakozni a repülőterek termináljaiban, nyűgösek az elvesztegetett idő miatt, nehezen találják fel magukat. A spotter azonban másképp látja mindezt, főleg, ha lehetősége nyílik a fotózásra is. „Szerencsére” amerikai barátaink a globális terrorizmus ellen vívott végeláthatatlan harcuk során sikeresen megnövelték a várakozási időket, hiszen macerás dolog a rengeteg ellenőrzést mind végigfuttatni. Legalábbis ezt tapasztaltam 2009 márciusában a los angelesi repülőtér egyik termináljában várakozva, így bőven jutott időm a szerencsére tisztára suvickolt üvegen keresztül megörökíteni néhány különleges nagyvasat.

A szakmai körökben leginkább csak LAX néven emlegetett óriási légikikötő a metropolis dél-nyugati részén található, közvetlenül a Csendes-óceán partja mellett. A világ hetedik legforgalmasabb nemzetközi repülőtereként évente közel 60 millió utast szolgál ki. A 9 terminálról nem kevesebb, mint 87 belföldi és 69 külföldi desztináció érhető el. A múlt század 20-as évei óta zajlik repülőforgalom a folyamatos volumennövekedés miatt egyre nagyobb alapterületű komplexumban.

A világ minden tájáról érkeznek ide repülőgépek, így egészen egzotikus légitársaságok utasszállítóit is lencsevégre kaphatjuk. A felvételen az Air Tahiti egyik gépe látható, amit például Európában vélhetően nem gyakran láthatunk a repülőterek környékén

A fotózásra mintegy három óra állt rendelkezésemre a terminál üvegén keresztül. Nyilván egy teraszról, vagy más nyitott helyről szerencsésebb lett volna, de így is sikerült néhány értékelhető felvételt készíteni. A biztonsági őrök nem különösebben izgatták magukat a fotósok matt, több, a beszállásra várakozó utas is ezzel foglalatoskodott. Az egyik gépkocsi bérbeadással foglalkozó, a repülőtér közvetlen közelében található telephelyről is igen jó rálátás nyílt a leszálló gépekre, azonban a rossz fényviszonyok miatt én onnan már nem tudtam érdemben fotózni. 

Az orosz Aeroflot légitársaság Airbus A330-asa

A képek elkészítéséhez legtöbbször elegendő volt a fix 50-es, 1.4 fényerejű optika, vagy a 20/1.8 használata, a 100-300/4-es telét ritkán kellett feltenni a vázra. Az optika és a céltárgy közötti üveg, illetve a speciális fényviszonyok miatt az expozíció korrekciót is használtam, illetve a becsillanások elkerülése érdekében cirkuláris polárszűrőt is alkalmaztam.

Az ausztrál Qantas egyik Boeing 747 Jumbo-ja gurulás közben. A LAX-on igen gyakori vendégek a piros kenguruval díszített svancú gépek, az utóbbi időben már a légitársaság új, Airbus A380-asa is előfordul errefelé

Az EVA Air Boeing B777-ese a Swiss A340-es kabinjából fényképezve

Az American Airlines gépei dominálnak

A londoni Heathrow után tehát sikerült eljutni ismét egy igen jelentős forgalmú légikikötőbe és ha csak egy villámlátogatás adta kereteken belül is, de volt alkalmam fotózni. Az amerikai túra következő állomásáról szóló bejegyzésben a las vegasi McCarran repülőtér környékén észlelt gépmozgásokat mutatom majd be.

A Swiss A340-esének vezérsíkja és a LAX jellegzetes irányítótornya. Sajnos ezen a felvételen minden igyekezetem ellenére becsillant az üveg...

Számos olyan nagy nemzetközi repülőtér van a világon, ahol kiválóan lehet spotterkedni, ha az embernek van ideje indulás, érkezés, vagy éppen az átszállás miatt. Ugyanakkor vannak olyan helyzetek, amikor eszünk ágában sincs repülni valahová, egyszerűen csak azért utazik a magamfajta elvetemült "pixelgyártó" az adott légikikötőbe, hogy képeket készítsen a le- és felszálló, valamint guruló gépekről. Na így kerültem én is 2008-ban az egyik spotter barátom kíséretében a londoni Heathrow-ra, pontosabban egy ottani parkolóház tetejére.

Európa és a világ egyik legforgalmasabb repülőterének számít az immár öt terminállal rendelkező városnyi komplexum, így szinte biztosak voltunk benne, hogy a 6 naposra tervezett nagy-britanniai spotter túránk során nem szabad kihagyni ezt a repülőteret sem. London belvárosából metróval könnyen kijutottunk a 3-as és a 4-es terminál közös megállójához, ahonnan a felszínre érve némi tanácstalan bolyongás után az egyik parkolóház tetején foglaltunk "tüzelőállást". Érdemes volt ezt a helyet választani, hiszen magasról, senki által nem zavartatva tudtuk megfigyelni és fotózni a légikikötőben zajló gépmozgásokat, a be- és kiguruló gépeket, sőt a fel- és leszállások is viszonylag könnyen fényképezhetőek voltak. A 300-as telére azért felcsavartam az 1,4x konvertert is, mivel az objektív fix 4-es fényereje ezt lehetővé teszi (5,6-os induló blendénél is van még autófókusz, sőt a képminőség sem romlik jelentősen).  

Nem a méret a lényeg! :)

A parkolóház forgalma nem volt jelentős, gyakorlatilag senki és semmi nem zavart minket a délutáni fotózásban. A képeken látszik, hogy nagy része alacsony napállásnál készült, így főleg a meleg fények domináltak, ez betudható a késő délutáni időpontnak, illetve tényleg hőség volt, viszonylag magas páratartalommal. 

Leszállás közben a Thai Airways Boeing 747-es Jumbo-ja. A távolabbi pálya is jól fotózható a parkolóházból, bár a nagyobb távolság miatt már inkább 400 mm-es vagy annál is nagyobb fókusztávolságú lencsére lesz szükség, és a levegőben lévő por illetve pára is rontja a képminőséget

A forgalom lenyűgöző, szinte nem volt olyan pillanat amikor ne történt volna valami érdekes. Értelemszerűen a British Airways gépei domináltak, de számos egzotikus légitársaság színeire festett utasszállítót is lencsevégre kaptunk. A Ferihegyhez hasonló repülőtereken elképzelhetetlen módon a világ minden tájáról érkeznek ide óriásgépek, jellemző példa, hogy miközben felszálláshoz kigurul egy South African A340-es, addig éppen elemelik az American Airlines B777-esét, hogy az utashídhoz beálló JET Airways A330-asról ne is beszéljek...

A Nigériai Légierő Boeing 737-esét elvontatják az egyik parkoló British Airways B777-es előtt

A néhány órás spotterkedés alatt rengeteg jó felvételt lehet készíteni, ráadásul több tucatnyi légitársaság különböző típusait gyűjthetjük be. Az általunk preferált parkolóház könnyen megközelíthető a 3-as 4-es terminálok közös metrómegállójából, azonban léteznek egyéb spotterhelyek is, többek között a repülőtér kerítésénél kialakított távolabbi, hagyományos parkolóinak közelében. Érdemes a Google Earth műholdfelvételeit böngészve kiválasztani az ideális helyet, azonban fontos figyelembevenni az adott év- és napszakban várható napállást is, ugyanis a fotózás szempontjából nincs bosszantóbb a szembefénynél... 

Galéria a Heathrow-n készített képekből

A régi - még a filmes korszakban készült - képeimet böngészve akadt a kezembe néhány, a 2005-ös esztendőben exponált felvétel. Az éjszakai kiképzési repülésre készülő MiG-29-eseket elnézve szomorúság töltött el, hiszen a típus immár a végnapjait éli (tengődi), hamarosan a parajosban köt ki a maradék néhány, még működőképes példány is. Hol vannak már a régi szép idők, amikor az orosz államadósság fejében megérkező 28 darab duplasvancú vasmadár az NDK örökségéből kapott L-39 gyakorlógépekkel együtt egy "igazi", három századból álló ezredet alkotott?

Sajnos a 2009-es év előrehaladtával egyre inkább közeleg a Fulcrumok kivonásának dátuma, mely pontot tesz majd annak a hosszú agóniának a végére, mely a típus hazai pályafutását szinte végig jellemezte. Már az első néhány évben is voltak alkatrészhiány miatt leállított, a műszaki kannibalizmus sorsára juttatott példányok, 1997-ben azonban még saját szememmel láthattam a zónában sorakozó közel tucatnyi, kiképzési repülésre felsorakoztatott gépet. Ha ezekhez hozzászámítjuk a készültségben lévő, vagy javítás, karbantartás allatt álló példányokat, akkor nagyjából húsz körüli aktív darabszámmal számolhatunk. Mindez 1997-ben, alig három évvel a gépek rendszerbeállása után! Háborús veszteségnek is elmenne... Ugyanakkor az ezt követő években ez a szám is folyamatosan csökkent, akkor mutatkozott csak némi fellendülés, amikor a 14 darab, üzemidő hosszabbításon átesett, "NATOsított" gép újra szolgálatba állt. 2005-ben azonban már annak is örülhettek a pilóták, ha három, jó esetben négy MiG-29-es várta őket a zónában egy-egy kiképzési repülés előtt. Jelenleg - a megfigyelt gépek oldalszámai és a különféle hírek szerint - mindössze néhány (hivatalos számot csak a HM adhat) üzemképes példány koptataja időnként az égi országutat, szánalmas torzójaként az egykori repülőezrednek. Igaz, közben a 14 darab JAS-39 EBS HU Gripen szolgálatba állt, sőt készültséget is ad, azonban ez a század erejű alakulat nem pótolhatja teljes értékűen az egykori MiG-29-es ezredet!

Hirtelen ennyi jutott eszembe a régi képek rendezgetése kapcsán, a magyar MiG-29-es témára még visszatérek, addig is a már említett képek 2005-ből:

Galéria az éjszakai kiképzési repülésre készülő MiG-29-esekről

Mielőtt a címből kiindulva valaki azt hinné, hogy ezúttal valami kifakadás lesz, nagyon téved! Az ugyanis mindössze arra utal, hogy alig több mint egy héttel ezelőtt beléptem a „hétszázasok klubjába”, azaz boldog tulajdonosa lettem a Minolta/Sony rendszert használó azon fotósok táborának, aki rendelkezik A700-as digitális tükörreflexes (DSLR) fényképezőgéppel. Az immár harmadik éve használt A100-as DSLR után ez a beszerzés igen jelentős előrelépésnek számít egy magamfajta spotter életében, így gondoltam megér egy visszatekintő jellegű bejegyzést a dolog.

A tükörreflexes korszakom még a múlt század utolsó évtizedében kezdődött egy használt, Zenit TTL típusú filmes masinával, melyet Édesapám vásárolt egy kaposvári rendezvényen. Akkoriban már rendelkeztem egy kis Minolta boxgéppel, azonban a tükörreflexes szovjet „fotóaparát” egészen más kategóriát jelentett. A géphez kapott 50 mm-es Helios lencse persze teljesen alkalmatlan volt a repülőgépek levegőben történő megörökítésére, így először egy egyetemi évfolyamtársamtól kölcsönbe kapott telével, majd egy saját, NDK-s gyártmányú 300-as objektívvel fotózgattam. 2000 szeptemberében ezzel a szettel vonultam fel Rivolto-ban, a Frecce Tricolori fennállásának 40-ik évfordulóját ünneplő repülőnapon. Bár az elkészült képanyag kielégítette az akkori igényeimet, azt hamar beláttam, hogy az autófókuszos masinákkal kattintgató spotterek (nem mintha akkor ismertem volna ennek a kifejezésnek a lényegét) sokkal hatékonyabban „vadásszák le” a céltárgyakat. A különféle Canon és Nikon csodák sorozatlövéseit hallva igen ósdinak tűnt az én Zenitem ritka kattogása.

A Zenit TTL a 80-as években a szocialista országok egyik kultuszgépe volt

Nosza, irány a fotós bolt, aztán jött a pofára esés. Míg a Zenitem a 300-as telével együtt is megállt húszezerben, addig egy új, akkor (2001 táján) menőnek számító Canon EOS 300-as, illetve Nikon F60-as, a Minolta Dynax 505-össel együtt 100.000 Ft körül mozgott… Még szerencse, hogy ismertem Szegeden egy használt fotóscikkek árusításával foglalkozó üzletet, ahol ennek feléért is igen jó állapotú példányokhoz lehetett jutni. Választásom a Minolta akkor már kifutó, de az igényeimnek teljesen megfelelő modelljére, a Dynax 500SI típusra esett, mivel igen jó tapasztalataim voltak a már említett, ugyancsak a japán gyártó által fémjelzett kis boxgéppel. Autófókusz, motoros filmtovábbítás, záridő és blende előválasztás, japán minőség, több generációs ugrás az öreg Zenithez képest. Olyannyira szívemhez nőtt ez a gép, hogy soha nem került eladásra, jelenleg is a vitrinemben sorakozó kollekciót gazdagítja. Nagyon sokáig fotóztam vele, olyannyira megszerettem, hogy miután már az utódjául vásárolt Dynax 5-öst is eladtam, visszatértem hozzá. Nagyon jó gép volt a Dynax 5-ös is, azonban nem hozott annyival többet és újat, ami megfogott volna.

A Minolta a Dynax 7 és 9 sorozattal elérfte a filmes fényképezőgépek csúcsát

Az álmom ráadásul éveken át egy Dynax 7-es volt (nem véletlen az indexes nick name), mely a maga korában az elérhető csúcsot jelentette. Mikor megláttam a tesztjét az egyik szakújságban tudtam, hogy nekem erre a gépre van szükségem. Az ára azonban akkoriban elérhetetlenné tette számomra, egyszerűen esélytelen volt megvenni. 2005-ben aztán sikerült, ismét Édesapám segítségével, ekkor azonban már a végét járta az egész technológia… A digitális tükörreflexes gépek kezdték elérni azt a képminőséget és árszínvonalat, hogy a legfanatikusabb filmes fotósokat is elgondolkodtatták a váltáson. Az én, nagy nehezen megszerzett Dynax 7-esem is a táska mélyén kötött ki, amikor 2006-ban megvásároltam az első, akkor már KonicaMinolta Dynax 5D névre keresztelt digitális gépemet.

A Minolta ráadásul időközben eladta a fotós üzletágát, így egy pillanatra elbizonytalanodtam, az addigra már szépen kiépített rendszerem továbbfejlesztési lehetőségeit illetően. Szerencsére azonban a Sony jóvoltából a fejlesztések nemhogy leálltak, hanem újult erővel, sokkal hatékonyabb marketing háttérrel pörögtek fel. Az első fecske az általam is megvásárolt Alpha 100-as volt, majd sorban jöttek az újabbnál-újabb modellek, lefedve a teljes piacot a belépő szinttől a fullframes profi gépig. Ebből a választékból nekem az A700-as tűnt a leginkább elérhetőnek és kielégítőnek, a magnézium vázas, 12 MP-s szerkezet a maga 5 kép/sec-es sebességével és villámgyors autófókuszával bőven megfelelt az igényeimnek. Mivel tulajdonképpen ez is már egy kifutó típusnak számít, ezért viszonylag olcsón hozzá is jutottam újonnan, sőt három éves garanciát is kaptam hozzá, ami a mai világban nem egy elvetendő tényező.

Igazán robosztus, főleg a markolattal

Az eddigi tapasztalatok kiválóak, az ellőtt közel ezer expo alatt a gép megfelelően funkcionált, ergonómiája, sebessége és extra szolgáltatásai hatalmas előrelépést hoztak. Ha minden igaz hamarosan egy portrémarkolat is beszerzésre kerül hozzá, így a dupla akkumulátorokkal felszerelve már egy nagyon robosztus rendszer lesz a kezemben. A részben időjárásálló, rendkívül masszív váz elnyerte a tetszésemet, a régi, filmes Dynax 7-esemmel együtt, egy csapatot alkotva szolgál.