Sokat gondolkoztam azon, hogy írjak-e egyáltalán a blogba bejegyzést a hétvégi lengyelországi balesetről, illetve ha igen, akkor mit és hogyan. Úgy gondoltam, pár nap elteltével megnyugszom, átgondolom az egészet és letisztultan tudok majd beszámolni az eseményről. Nem így lett, néha úgy érzem, egyre rosszabb. Valószínűleg Kolbola barátomnak van igaza – akivel együtt néztük végig testközelből a Szuhoj pusztulását – hogy kiírni, kibeszélni sem tudjuk magunkból a szörnyű élményt. Nem is próbálkozom meg ezzel, sőt a jövőben sem szeretnék már erről írni, de a pilóták és a gép iránti tisztelet miatt a megemlékezést mindenképpen kötelességemnek éreztem.

A kétüléses, dupla vezérsíkos orosz gyártmányú harci gép messze kimagaslott az indítási zónában várakozó többi katonai repülőgép közül a szomorkás időjárású szombat délelőttön, a 2009-es Radom Airshow első közönségnapján. Több felvételt is készítettem a zónában békésen parkoló gyönyörű vasmadárról, sőt az otthon maradt barátaimmal is váltottam néhány sms-t, büszkén és boldogan, hiszen nem gyakran adatik meg, hogy ilyen különlegességeket fotózzon a magamfajta spotter. A közeledő esőfelhők azonban lassan baljós sötétséget varázsoltak a radomi repülőtérre, mintha csak előrevetítenék a másnapi tragédiát. A heves égi áldás aztán el is mosta a rendezvényt, aznap a belorusz Szu-27-es is csak a gurulóútig jutott, felszállni már nem engedték, a többi géphez hasonlóan a földön kellett maradnia.

Másnap viszont ragyogó napsütés és kéklő ég fogadta a százezres tömeget, mely jókedvűen várta a szenzációsnak ígérkező airshow kezdetét. A szóló bemutatót tartó gépek közül a legnagyobb látványosságnak kétségtelenül a kétüléses Szu-27-es ígérkezett. Sokan tudják rólam, hogy a szovjet/orosz gépek dobogtatják meg igazán a szívemet, ezek közül is a Flanker család tagjai számomra a legkedvesebbek. Nagyon vártam tehát az ikonként tisztelt gép bemutatóját, az pedig, hogy ezúttal nem orosz vagy ukrán, hanem belorusz felségjel díszítette a svancot, különös pikantériát adott az eseménynek.

A világ talán legszebb harci repülőgépe

Kicsiny, de összetartó spotter csapatunk egy rövid ideig a bázison fotózott, hiszen előtte nap kimaradt néhány, távolabb kiállított gép, például a belorusz IL-76-os, mely a Szu-24-est és a Flankert kísérte el a rendezvényre. Ezt követően a elhagytuk a bázist és a felszállópálya végén, már a repülőtér kerítésén kívülről figyeltük az eseményeket, innen ugyanis ideális fényviszonyok közepette fotózhattunk nagy gyújtótávolságú teleobjektívjeink segítségével. Röviddel 13 óra után hosszas kigurulást és várakozást követően kezdte meg utolsó, végzetes repülését a belorusz harci gép, fedélzetén két nagy tapasztalatú pilótával. A makulátlan festésű, impozáns méretű Szuhoj pilótafülkéjében a Belorusz Légierő nyugati hadműveleti-harcászati parancsnokságának parancsnokhelyettese, Alexander Morfickij ezredes és a 61. vadászrepülő bázis parancsnokhelyettese, Alexander Zsuravlevics ezredes foglalt helyet. Vasárnap, ebédidő után volt egy kicsivel, normál esetben ilyenkor állnak fel a családok otthonaikban az asztaltól, hogy az elfogyasztott finom ételek után egy kicsit pihenjenek, kávézzanak, vagy egyszerűen csak beszélgessenek, egymással törődjenek. Valószínűleg a két belorusz pilóta is ezt tette volna, ha éppen nem Lengyelországba szólítja őket a kötelesség. Ez a vasárnap kora délután azonban máshogy alakult, örökre megváltoztatva sok ember életét…
A rövid gurulás után az utánégetős AL-31 típusú hajtóművek bődületes erejét kihasználva meredeken emelkedett majd balra kifordult a hatalmas Flanker. A gép azonnal intenzív manőverezésbe kezdett, függőleges és vízszintes figurákat is végrehajtott, azonban a második perc táján szemmel láthatóan megtört a lendület. A háthelyzetben lévő vadászt először talpra állította a pilóta, majd azt követően két, jobboldali irányban megkezdett lassú palástorsó után egyre fogyó sebességgel és magassággal balra süllyedt a Szu-27-es. Ekkor már koordinálatlannak tűnt a mozgása, nyoma sem volt a kezdeti dinamizmusnak, sőt a hajtóművek dübörgését sem lehettet hallani. Egyértelmű volt, hogy komoly baj lehet, a másodperceken belül bekövetkező szörnyű tragédia azonban talán még elkerülhetőnek tűnt. Tolóerő hiányában azonban a gépet a süllyedésből már nem tudták kivenni a pilóták, a tehetetlenül vergődő 23 tonnás vasmadár egy facsoport mögött a földnek ütközött és felrobbant. A gép tartályaiban lévő néhány tonnányi kerozin (a maximális 10 tonna helyett a bemutatóra feltehetőleg 2-3 tonna üzemanyaggal szállt fel a Szuhoj) hírtelen fellobbanó narancsvörös lángba borította a csúszó roncsot, majd csak a sűrű fekete füst gomolygását lehetett látni. A pilóták ekkor már minden bizonnyal halottak voltak, ugyanis meg sem kísérelték a katapultálást, az utolsó pillanatig küzdöttek, hogy levegőben tartsák a harci gépet, vagy legalább kivezessék a lakott területek fölül. 

A svancon már az úl belorusz nemzeti színekből álló felségjel volt, a szárnyakon azonban meghagyták a vörös csillagot

A sokkoló, pillanatok alatt lejátszódó eseménysort követően szinte azonnal felharsanó szirénák vijjogása józanított ki minket, majd felszállt a kutató-mentő helikopter is. Hosszasan rótta a köröket a roncsok felett, menteni azonban már nem volt kit és mit.
Nem akarom boncolgatni az okokat, a balesethez vezető utat, ennek a bejegyzésnek nem ez a célja, hanem az emlékezés. Emlékezés két pilótára, két hús-vér, érző EMBERRE, akik azért jöttek, hogy minket szórakoztassanak, képviseljék hazájukat, dicsőséget szerezzenek fegyvernemüknek. Egy olyan géppel repültek, mely csodálatot vív ki szinte mindenkiből. Ez a csapat, ember és gép párosa nagy dobásra készült, örökké emlékezetes produkcióra. A sors azonban nem így akarta, az örömből bánat, a dicsőségből tragédia lett. Az azonban biztos, hogy aki ott volt, elfelejteni sohasem fogja azokat a másodperceket, amikor a süllyedő gép már láthatóan a végzete felé tartott.

Én azonban inkább úgy szeretnék emlékezni, ahogy még előtte láttam őket együtt. Büszke, szép vasmadarat látok a képzeletbeli rivaldafényben, két vidáman integető pilótával a fedélzetén. Felszállási engedélyre várnak, hogy az égbe rugaszkodva elkápráztassanak mindenkit. Nyugodjatok békében!

Ajánlott linkek:

Nagy Krisztián szubjektív beszámolója >>>  

A Szu-27-es balesete filmen >>>

Ui.: a bejegyzésbe szándékosan nem tettem bele a zuhanó gépről és a tűzgombről készült képeimet, nem azokra szeretnék emlékezni... Ha valaki mégis kíváncsi rájuk, a galériára kattintva megteheti.